Mit jelent a vezeklés, ha bűn nincs?

A csodák tanításának egyik alapelve, hogy bűn nincs. Csak tévedések vannak, amelyek mind kijavíthatók. A tévedések abból születnek, hogy egy adott pillanatban a reakciónkat a félelem vagy a szeretet határozza-e meg. Amikor a félelem hatására döntünk, akkor tévedünk. Amikor ezt felismerjük, dönthetünk másképp. Ha másképp döntünk – vagyis a szeretetet választjuk a félelem helyett -, akkor kijavítottuk a hibát, korrigáltuk a tévedést.

  

Amikor észreveszed egy tévedésedet, a szeretet alapú válasz a megbocsátás. A félelem alapú a bűntudat. A bűntudatot újra a félelem követi, mert biztosra veszed, hogy a jól megérdemelt büntetés hamarosan lecsap rád. A megbocsátást a béke és a nyugalom követi, mert tudod, hogy minden rendben van.

De ha ez mind így van, akkor mit keres A csodák tanításában annyiszor ez a szó: vezeklés? Erről szól a mai történetem.

Sokat látott az a törtfehér gyapjúszőnyeg, amely a nappalim nagy részét elfoglalja. Ott, ahol a kanapé „kanyarodik”, egy remek, odabújós sarok alakult ki, aminek nekidőlve úgy érzem, átölelnek és tartanak, így nyugodtan beleengedhetem magam érzéseim áradatába.

Legutóbb akkor gömbölyödtem ott össze, amikor szembesültem azzal, hogy valakinek az életében – aki nekem fontos – én nem vagyok az. Engedtem, hogy elöntsön a fájdalom, és engedtem, hogy elém sorjázzon a többi hasonló élmény. Ráébredtem, hogy talán soha nem tapasztaltam meg azt, hogy valakinek az életében én vagyok a legfontosabb. Talán gyerekként sem kaptam ezt meg? Lehet. Engedtem, hadd fájjon, és teret engedtem a gyásznak. Meggyászoltam mindazt, amit nem kaptam meg azoktól, akiktől szerettem volna. (És már nem is fogok, mert azok az idők elmúltak.)

Azt már régóta tudom, hogy ilyenkor nem érdemes azt boncolgatni, vajon múltbeli megéléseim valóban úgy történtek-e, ahogyan én emlékszem. Elegendő, hogy nekem van egy ilyen emlékem – ez már meghatározza a megtapasztalásaimat.

A gyász csendesültével nekifogtam a megbocsátásnak. Felidéztem mindenkit, akikkel kapcsolatban átéltem ezt, és elmondtam nekik: Megbocsátom neked, hogy abban a pillanatban ez volt a tőled telhető legjobb és legtöbb, amit tehettél. Köszönöm, hogy az életem része vagy, és tanítasz.

Aztán pedig megbocsátottam magamnak, hogy engedtem, így bánjanak velem. Hiszen abban a pillanatban tőlem is az volt a lehető legjobb és legtöbb, amit tehettem. 

Ráébredtem, hogy saját magam számára kell, hogy a legfontosabb legyek. És arról is megbizonyosodtam, hogy Isten számára mindig is én voltam és vagyok a legfontosabb (mindenki mással együtt, hiszen a valóságban nem létezik a szétválasztottság, csak az egység).

Eltelt néhány nap, és jött a következő „menet”: az jutott eszembe, lehetséges-e, hogy ezt a mintát követve az én gyerekeim ugyanezt élték át? Lehetséges-e, hogy az én szárnyaim alatt felnövekedve ők sem érezték magukat fontosnak? Nos, szörnyen hangzik, de lehetséges.

Mire ezt végiggondoltam, és végigpörgettem a kapcsolódó belső képeket, már le is terített a bűntudat. Elkezdtem meggyászolni mindazt, amit nem voltam képes megadni a gyerekeimnek, és amit már nem is fogok tudni megadni, mert azok az idők elmúltak. Hagytam, hogy ez is kifájja magát, majd elkezdtem megbocsátani magamnak. Hiszen abban a pillanatban tőlem is az volt a lehető legjobb és legtöbb, amit tehettem.

Végül megbocsátottam magamnak, hogy olyan világot teremtettem, amiben mindez megtörténhet. Emlékeztettem magam, hogy a valóságban – ott, ahol az egység és a szeretet van – mindez nem létezik. Mindez csak az én egóm világa, az én kivetített félelmeimnek és bűntudatomnak az eredménye. Emlékeztettem magam, hogy ezentúl a szeretetet választom, és olyan világot teremtek, amelynek a szeretet az alapja. Istent kértem, hogy mutasson nekem utat ebben.

Lassan megnyugodtam, és csendben tovább figyeltem befelé, hogy megállapítsam, készen vagyok-e ezzel. Arra jutottam, hogy igen; sebzett énem egy jókora részét meggyógyítottam.

Az én megtapasztalásomban ez a folyamat a vezeklés. Egy mély, rendkívüli alázattal áthatott állapot, amelyben felismered a tévedéseidet, és megbocsátasz magadnak. A vezeklés az, amikor megengeded, hogy ez a folyamat végbemenjen benned. A vezeklés az, amikor hajlandó vagy vállalni a felelősséget a világért, amit magad körül látsz. A vezeklés az, amikor hajlandó vagy ránézni mindarra, amit az életedben megteremtettél, és ezen a ponton nem a bűntudatot, hanem a megbocsátást választod. A vezeklés az, amikor mélységesen megérted, hogy mindazért, ami veled történik, nem hibáztathatsz senkit: sem másokat, sem magadat, de még Istent sem. A vezeklés az, amikor megérted, hogy mindaz, amit átélsz, a félelemből fakadó téves teremtésed eredménye, és a megbocsátással semmissé tehető. A vezeklés egy kérés Isten felé, ami valahogy így hangzik: Ezt akartam, így hát látni kezdtem. Elszomorít, amit látok. Kérlek, ruházz fel erőddel, és szereteteddel, és segíts megbocsátanom.

Amikor a megbocsátás ténylegesen végbemegy benned, az a jóvátétel, és az ennek mentén megtörténő gyógyulás az a csoda. Ilyenkor nem csak te gyógyulsz, hanem minden érintett is.  A béke, a szeretet, az öröm érzése kíséri.

Mindehhez nem kell semmit tenned. A csodák tanításának gyakorlatait végezve ezek a helyzetek maguktól létrejönnek. Tőled csak egyetlen dolgot kér: légy hajlandó; engedd meg; engedd bele magad a folyamatba. Légy bátor, lépj előre, és ne riadj meg attól, amit látsz. Segíteni fog a tudat, hogy mindez valójában nem létezik, pusztán illúzió. Mihelyt meggyógyítottad, elveszíti az erejét, és szertefoszlik.

Rendkívüli támogatást biztosít ezen az úton, ha tagja vagy egy csoportnak, amelynek ereje megtart, és továbblendít. Egy ilyen csoportban elfogadás van, és szeretet, és örömteli együttlét. Egy ilyen csoportban nyugodtan beszélhetsz mindarról, amit átélsz: a felmerülő kétségeidről; az ijedtségről, amit néha érzel; vagy arról, amikor úgy véled, éppen megzavarodni készülsz. De itt a legjobb elmesélni az örömeidet is: az izgalmas felismeréseket; a csodálatos gyógyulásokat; meghittebbé váló kapcsolataidat; önmagad tisztább észlelését; az isteni útmutatás erősödését; életed fokozatos jobbra fordulását.

Így írt erről az egyik résztvevő:

Mit kaptam az egy éves csodakurzustól? Annak megtapasztalását, hogy lehetséges elfordulni a félelmeimtől úgy, hogy nem letagadom, vagy elnyomom őket. Szembesülést néhány „spirituális hívságommal”. Nyitott és őszinte útitársakat. 13 vasárnapot, amikor hosszú órákra beburkolt a gyógyulási szándék koncentrált energiája. Egy fantasztikus, igazán és mélyen elkötelezett „tanítót”, aki számomra példaértékű módon járja a valódi önfejlesztés útját, a találkozókat pedig professzionálisan, nagyon gondosan szervezi és vezeti. (Lenke)

Ne habozz hát, hanem vágj bele, és csatlakozz egy csoporthoz, vagy hozz létre egyet te magad!

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

A fotókat készítette: Sarkadi Petra - Vanadine Pix.