ÉSZREVESZED, HOGY HÁNYSZOR ÍTÉLKEZEL?

A május elején megjelenő EzoTér Magazin témája a szavakban és a gondolatokban rejlő hatalom lesz, és a napokban kellett nekünk, szerzőknek leadni hozzá a cikkeinket. Általában úgy szokott egy ilyen cikk létrejönni bennem, hogy már a megírása előtti néhány napban elkezd körvonalazódni, amiről írni szeretnék, azután pedig körülbelül 3 órára van szükségem ahhoz, hogy a végleges változat megszülessen.

Most azonban valami egészen más történt: az erre szánt 3 óra alatt valóban teleírtam azt a három oldalt, amit egy ilyen cikk terjedelme megkíván, ám nem a végső anyaggal, hanem azokkal az ötletekkel, amikről ebben a témában írni tudnék. És aztán ott álltam, és nem tudtam eldönteni, melyik szálon induljak el ... (a blogbejegyzés végén idézek a cikkből, abból kiderül, mit választottam).

Ennek az ötletelésnek volt a része az is, hogy írhatnék például az ítélkezésről is: arról, hogyan gondoltam azt, hogy én már nem ítélkezem, amikor egyszer csak észrevettem, hogy de igen, csak már nem fogalmazom szavakká az ítéleteimet - ettől még a fejemben ugyanúgy megszületnek. Ekkor jutott eszembe, hogy megnézzem, mit ír az A Course in Miracles értelmező szótára (Glossary-Index for A Course in Miracles) az ítélkezésről. Ennek, és még további négy fogalomnak az értelmezését találod meg az alábbiakban.

Ebbe a folyamatba már korábban belekezdtem, az eddig lefordított kifejezéseket itt találod:

1. Bőség. A Jóvátétel elfogadása. Csodakurzus.

2. Hajlandóság. Oltár. Angyalok.

3. Szabad akarat. Téves-elméjűség. Helyes-elméjűség.

ÍTÉLET

A tudás világában Isten nem ítélkezik, mivel amit Ő teremt, az tökéletes, és egy Ővele. Amikor a Kurzus Isten Ítéletére hivatkozik, akkor az arról szól, hogy Isten az Ő Fiát az Ő Fiaként ismeri el, vagyis örökké szeretettnek, és egynek Ővele.

Az észlelés világában, a téves-elméjűség szerint bírálatot jelent, amely mentén az embereket két táborra osztjuk: azokra, akiket „szeretünk”, és azokra, akiket utálunk. Ez a fajta ítélet mindig a múlt tapasztalatain alapul.

A helyes-elméjűség szerint egy olyan látásmódot jelent, amely mentén az emberekben vagy a szeretet kifejeződését, vagy a szeretetet kérő segélykiáltást látjuk meg. Egy olyan ítéletet jelöl, amelyet a Szent Szellem inspirál, és mindig a jelenben megtapasztaltakon alapul.

EGO

Az ego az elkülönült, vagy téves Én-be vetett hit, mely az Isten által teremtett Én helyettesítésére jött létre. Az ego az elkülönültség gondolata, amely lehetővé teszi a bűn, a bűntudat, a félelem, valamint egy olyan gondolkodási rendszer létrejöttét, amely önmaga védelmére a különlegesség érzetén alapul. Az ego az elmének az a része, amely elhiszi, hogy elkülönült Krisztus elméjétől. Ez az elkülönült rész további két részre oszlik, ebből lesz a helyes-elméjűség és a téves-elméjűség. Szinte mindig a téves-elméjűség jelölésére használjuk, azonban magában foglalhatja az elszakadt elmének azt a részét, amely megtanulhatja, hogy a helyes-elméjűség mellett döntsön.

(Nem egyenlő a pszichoanalízis szóhasználata szerinti egóval, de többé-kevésbé azonos pszichénk egészével, amelynek a pszichoanalitikus ego egy része. )

UTOLSÓ ÍTÉLET

A tudás világában: ellentétben a hagyományos keresztény értelmezéssel, amely Isten ítéletéről és büntetéséről szól, az Ő Végső Ítélete azt a szeretetteli kapcsolatot tükrözi, amely Istent az Ő összes Fiával összefűzi.

A valós észlelés világában: ellentétben a hagyományos keresztény értelmezéssel, amely Isten ítéletéről és büntetéséről szól, a Jóvátétel végét jelenti, amikor – a Második Eljövetelt követően – végleg különbséget tudunk tenni igazság és illúzió között. Minden bűn eltöröltetik, és az élő Isten Fiaként helyreáll Krisztus-tudatosságunk.

MÁSODIK ELJÖVETEL

A Fiúság elméjének helyreállítása. Kollektív visszatérés valóságunk tudatosságához, vagyis ahhoz, hogy Isten egy Fia vagyunk, akik teremésünkkor – vagyis az Első Eljövetelkor – voltunk. Megelőzi az Utolsó Ítéletet, amikor is az illúziók jelenlegi világa véget ér.

IMÁDSÁG

Az észlelés világának legnépszerűbb értelmezése szerint az ima egy Istenhez intézett kérés, olyasvalamiért, amiről úgy hisszük, szükségünk van rá. Másrészről azonban az egyetlen valódi ima a megbocsátásért szólhat, mivel ez helyreállítja tudatosságunkat, és rádöbbenünk, hogy már megvan mindenünk, amire szükségünk van. A Kurzus megfogalmazása szerint az ima nem jelenti az Istennel való egység megtapasztalását, amely az elcsendesülés vagy a meditáció pillanataiban jön el. Az imádság dala című írásban az imát egy létrához hasonlítja, ahol hangsúlyossá válik mind a megbocsátás folyamata, mind Isten és Krisztus egyesülése – ez a Dal, amely a létra tetején szólal meg.

Végül pedig álljon itt egy részlet a májusban megjelenő cikkből:

Amikor az A Course in Miracles tanulmányozása kapcsán elhatároztam, hogy végleg fel akarok hagyni az ítélkezéssel, volt egy olyan időszakom, amikor az egyetlen megoldásnak azt találtam, ha az utcán sétálva nem nézek senkire. Ugyanis észrevettem, hogy amint rápillantok valakire, azonnal megszületik bennem egy ítélet (egy vélemény), és senkit nem tudok csak úgy, az adott pillanat valóságában szemlélni. De miért fontos ez egyáltalán? Azért, mert életem egy pontján úgy döntöttem, hogy az illúziók világa helyett a valóságban szeretnék élni, és rádöbbentem, hogy épp az ítéleteimet hordozó gondolataim és szavaim tartanak az illúziók világában. Valóság ugyanis minden, ami van, illúzió pedig minden olyan ítélet, amelyet arról alkotok, ami van – tehát a gondolatok, szavak és vélemények, amelyeket azonnal, szinte automatikusan társítok mindenhez, amit átélek.

Próbáltál már valakit, akit jól ismersz (mondjuk a szüleidet, a kedvesedet, a gyerekedet) a jelen pillanat szerint megítélni? Próbáltad már kizárni a múltat, és nem a szerint reagálni rá, amit mostanáig megtapasztaltál vele kapcsolatban? Sikerült-e valaha úgy tekintened rá, mintha most látnád először, és semmit sem tudnál róla? Ha sikerült, akkor elmondhatod magadról, hogy megtapasztaltad a valóságot.

Vajon hogyan alakulnának a szerelmeink, a párkapcsolataink, a házasságaink, ha képesek lennénk minden pillanatban friss szemmel tekinteni a társunkra, elfelejteni a múltját, és őszinte kíváncsisággal feltenni a kérdést: vajon ma ki az, aki itt van mellettem? Ha erre képesek lennénk, akkor automatikusan megszűnnének az elvárásaink is, hiszen mit is várhatnánk el valakitől, akiről semmit sem tudunk? Ott állnánk egymással szemben tisztán, nyitottan, kíváncsian … nem tudom, te hogy vagy vele, de amikor én elképzelem ezt a jelenetet, két ragyogó, nevető, játszani vágyó embert látok … Talán épp emiatt olyan varázslatos a szerelem első időszaka – nem az újdonság okozza, hanem az, hogy hagyjuk egymást csak úgy lenni, olyannak, amilyenek vagyunk.

Ha szeretnél a valóság felé elmozdulni, és ítéletek nélkül viszonyulni másokhoz, próbáld ki, mi történik, ha gondolatban elmondod az alábbiakat, valahányszor találkozol valakivel (függetlenül attól, hogy ismered-e vagy sem):

Köszöntelek téged, a csodálatos, ragyogó, isteni lényt!

Kíváncsian figyelem: most éppen hogyan tükrözöl engem?

Köszönöm, hogy ebben a pillanatban az életem része vagy!

Fordításomat, írásomat nyugodtan használd fel és add tovább, ez esetben kérlek, hogy az írásodat egészítsd ki ezzel: Forrás - Sarkadi Kriszta www.csodautas.com. Köszönöm!