Miért történik ez velem?

A tengerparti sétányon, egy kényelmes padon ültem, és gyönyörködve figyeltem a vitorlásokat. Ilyenkor – délután – már elég nagy a forgalom, mert egymás után futnak be azok a hajók, amelyek utasai úgy döntöttek, hogy itt töltik az éjszakát, vagy akár több napot is.

Éppen egy kisebb hajó készült kikötni, orrában egy 12 éves forma fiúval. Úgy tűnt nekem, az ő feladata lesz kiugrani a kötéllel, és megtartani a hajót, hogy az még véletlenül se fusson neki a part betonszélének. Ilyenkor már nagyon kicsi a sebesség (főleg ma, amikor már nem vitorlával, hanem motorral állnak be még a vitorlások is), így a koccanás valódi veszélye nem áll fenn, mégis jó, ha valaki ott van és figyel.

Ám a fiú az ugrást elvétette, megbotlott, a kötél kiesett a kezéből, és mire feltápászkodott, már mások tartották a hajót – épp arra sétáló turisták vagy vitorlázók, akik észlelték, hogy mi történik, és gyorsan reagáltak. Bár semmi baj nem történt, a fiú apja mégis éktelen haragra gerjedt, és hosszan, mindenki füle hallatára, a sárga földi lehordta a srácot.

Mélyen megérintett a jelenet, mert én is éltem át hasonlót. Ugyanennyi idősen, ugyanígy vitorlázás közben, az én fejemre is zúdultak szidalmak, amikor elrontottam valamit. Együtt éreztem a fiúval, aki lehorgasztott fejjel csak állt ott, még menekülnie sem volt hova, mert már kint volt a parton, így nem tudott elbújni a hajó egy zugába, ahol nem látják. Éreztem a szégyent, a megalázottságot, a tönkrement délután feletti szomorúságot. Gondolatban átöleltem, és elmondtam neki, hogy ő pont úgy jó, ahogy van, bátran hibázhat, ez mindenkivel előfordul, valójában nincsen semmi baj, és az apjából talán csak a félelem kiabál most. Aztán a jelenetnek vége lett, és a család szedelőzködni kezdett, talán, hogy elsétáljanak a kis halászfalu egy éttermébe, és megvacsorázzanak.

Ám ekkor megérkezett a kikötőmester. Nélküle nem lehet kikötni, mert ő az, aki minden hajóról nyilvántartást vezet, ismeri a kikötőt, tudja, melyik hajó mekkora és meddig szándékozik itt maradni. Ezért minden hajót személyesen fogad és irányít a helyére. Oda kell kikötni, ahová ő mondja. Most sietve érkezett, és nagyon dühös volt. Még nem is ért oda teljesen, amikor már kiabálni kezdett a férfival:

- Miért ide kötöttek? Megmondtam, hogy ide nem lehet! Ez nem a maguk helye! Megmutattam, hogy hová kössön, maga semmibe vette ezt, és átjött ide! Nem érti, amit beszélek? Hogy lehet ilyen idióta?!

És még folytatta egy ideig, egészen addig, amíg az egész család vissza nem szállt a hajóba, el nem oldozták a kötelet, be nem indították a motort, és el nem indultak a néhány hajóval arrébb lévő, számukra kijelölt hely felé.

Mindez ismét mindenki füle hallatára történt. Annak, ahogy a férfit a kikötőmester lehordta, tanúja volt a fia, a felesége, és mindazok, akik a kikötőben épp arra jártak. Én is. És megdöbbentem, milyen gyorsan történt meg ez a két helyzet egymás után.

A férfinak nagyon gyorsan kellett átélnie ugyanazt a bánásmódot, amivel ő a fia irányában viseltetett alig néhány perccel korábban. Eltűnődtem: vajon észrevette? Ő is rájött, hogy ez ugyanaz? Hogy most megtapasztalhatta, milyen érzés, amikor így megaláznak valakit, pedig az nem tett mást, csak hibázott vagy tévedett? Gondolatban őt is megöleltem, mert bárki is él át ilyet, az mindenképpen egy mélyen felzaklató élmény.

Ahogy már kitalálhattad, ez Horvátországban történt, a kis Hvar szigeti faluban, ahol a nyári elvonulásaimat is vezetem. És azért meséltem el neked, mert remek példája egy fontos alapvetésnek, amit egyébként sokan félreértenek. Az alapvetés ez:

Ami veled történik, sohasem büntetés. Nem azért történik, mert valamit rosszul csináltál, és most valakik megbüntetnek.

Ami veled történik, az információ. Lehetőség arra, hogy észrevegyél és megtanulj valami fontosat.

A férfi sem büntetésként kapta meg a kikötőmestertől ugyanazt az élményt, amit ő adott a fiának. Azért kapta, hogy megtapasztalja, milyen érzés ez, és lehetősége legyen legközelebb máshogy reagálni.

Sőt nem is kapta, hiszen nincs kívül senki, aki ezekkel foglalkozzon. Ő maga az, aki mélyen belül észre akarja ezt venni, és meg akarja változtatni, ezért odatette maga elé, hogy jól látható legyen.

Úgyhogy, ha egy pillanatra azt gondoltad, hogy megérdemelte, akkor gyorsan bocsásd meg magadnak ezt a tévedést. Senki nem érdemel ilyen bánásmódot. Minél több szeretettel veszünk körbe valakit, annál inkább múlik a félelme, és annál inkább tud ő is szeretettel reagálni.

Szóval az a helyzet, hogy minden gondolatoddal és cselekedeteddel ebben a pillanatban is a jövőbeli élményeidet teremted meg. És minden múltbéli gondolatoddal és cselekedeteddel a mostani élményeidet teremtetted meg. Ha bántanak, akkor te is bántasz – magadat és másokat. Ha kedvesen bánnak veled, akkor te is kedvesen bánsz – magaddal és másokkal.

Ezért nagyon fontos, hogy amikor nehéz helyzetbe kerülsz, és felteszed magadnak a kérdést: Miért történik ez velem?!, semmiképpen ne gondold azt, hogy ez valamiféle büntetés, mert büntetés nincs! Szóval ne azt kérdezd, hogy mi okból, hanem azt, hogy mi célból történik! Valahogy így:

Mi az, amit ebből észre kell vennem; mi a tanulnivaló számomra?

A válasz nem biztos, hogy azonnal megérkezik, és nem is kell hosszan törnöd rajta a fejed. Elegendő, ha megfogalmazod a kérdést, ezzel már kifejezted a hajlandóságodat arra, hogy befogadd a választ. És egyszer csak, egy váratlan pillanatban be is fog villanni.

Azt veszed majd észre, hogy a közben eltelő idő egyre rövidül: egyre gyorsabban történnek a dolgok, és egyre gyorsabban ismered fel, hogy milyen belső változásra inspirálnak a különböző helyzetek. Így lesz az életed egyre könnyebb, derűsebb, örömmel teljesebb.

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

❋ ❋ ❋